A Vöröskereszt Mozgalom

1859. Solferino. A háború áldozatainak megkülönböztetés nélküli, intézményes nemzetközi védelme a XIX. század második felében vált megvalósítható és mozgósító programmá. A történelmileg szükségszerű lépést az 1859-ben lezajlott Solferinói csata ösztönözte. Az ütközet, amely az osztrák és az egyesített francia-szárd haderők között zajlott, óriási áldozatokat követelt. Henry Dunant svájci üzletember a csatatéren látva a negyvenezer halottat és sebesültet, megrendülten kereste a segítségnyújtás lehetőségét. A szomszédos falu lakosaiból önkéntes segélycsapatokat szervezett, amelyek nemzetiségre való tekintet nélkül vettek részt az ápolásban, segítségnyújtásban. E megrendítő élmény késztette Henry Dunant-t arra, hogy javaslatot fogalmazzon meg a háborúk áldozatainak védelmére és kezdeményezze egy segélyszervezet létrehozását.

Így indult – 150 éve – egy eszme, melynek hatására megalakult a humanitárius mozgalom, a Vöröskereszt (1863.).

A vörös kereszt (a svájci állampolgárságú kezdeményezők a svájci zászló – piros alapon fehér kereszt – inverzét – fehér alapon vörös keresztet – javasolták a megalakuló mozgalom jelképének.

Ezek után a különböző országokban sorra alakultak a nemzeti társaságok, amelyek a humanitárius eszmét és a jelképet elfogadva célul tűzték a segítségnyújtást, kezdetben elsősorban a háborúk sérültjeinek.

A nemzeti társaságok tevékenységének összehangolása érdekében szükségessé vált egy koordináló szervezet létrehozása, így – 90 évvel ezelőtt – 1919-ben megalakult a Vöröskereszt – Vörösfélhold Társaságok Ligája (ma Föderáció; IFRC).

Tekintettel arra, hogy a mozgalom kiterjedt az iszlám országokra is, így a jelkép kiegészült a vörös félholddal.

A Föderáció székhelye a semleges Svájcban, Genfben van, de szerte a világon regionális képviselettel rendelkezik – Budapesten is – a ma már 186 országban működő Vöröskereszt, Vörösfélhold szervezetek munkájának segítésére.

Ugyancsak genfi székhellyel működik a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC), amely a svájci semlegesség alapján közvetítő a konfliktusokban és felügyeli a humanitárius jogok betartását (hadifoglyok, sebesültek, letartóztatottak, polgári lakosság, kulturális és egészségügyi intézmények védelme).

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága kezdeményezésére jött létre – 1949-ben – „A háború áldozatainak védelmét szolgáló genfi egyezmények és kiegészítő jegyzőkönyvek”.

A Genfi Egyezményeket a részes országok kormányai, parlamentjei ratifikálták, így ma ez a humanitárius jog alapja.

Ugyancsak az ICRC felügyeli, hogy a nemzeti társaságok tevékenységében a Mozgalom hét alapelve (emberiesség, pártatlanság, semlegesség, függetlenség, önkéntesség, egység, egyetemesség) érvényesüljön.

A Magyar Vöröskereszt

A humanitárius mozgalom Magyarországon is követésre talált. 1881-ben megalakult a Magyar Szent Korona Országai Vörös-kereszt Egylete. Kivételnek számított, ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia segélyegylete korábban létrejött. A nemzetközileg elfogadott szabályok szerint egy országban egy szervezet létezhetett, azonban a magyar kormány ragaszkodott az önálló szervezet megalakításához, amely I. Ferenc József Ausztria császára és Magyarország királya jóváhagyásával 1881-ben megvalósult. Az egyletnek fel kellett készülnie a háborúban teljesítendő feladataira. Vállalta szükségkórházak, sebesültszállító oszlopok felállítását, tábori kórházak utánpótlását, Magyarországra érkező sebesültek és beteg katonák ellátását. Sorsjegykötvények kibocsátásával jelentős fejlesztéseket kezdtek (Erzsébet Kórház – mai Sportkórház – hivatásos ápolónőképző intézet felépítése).

A balkáni háborúban, majd az első világháborúban végeztek egészségügyi ellátó szolgálatot.

Az Egylet fontos feladata volt még az elesett és sebesült katonák, hadifoglyok ügyében a hozzátartozók értesítése (Tudósító Iroda).

A két világháború között létrehozták a főútvonalak mellett az elsősegélynyújtó állomásokat, a balatoni 16 viharjelző állomást, a dunai vízimentő és viharjelző szolgálatot. 1937-re kiépült a légi mentő-, elsősegély-betegszállító szolgálat, a szociális segélyező rendszer.

1921-ben megalakult a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt, amelynek szervezésében az ifjúság részt vett a rászorulók segélyezésében, adományok gyűjtésében. Kezdeményezésükre 1925-ben rendezték meg először az Anyák Napját, mely azóta is elismert hagyománnyá vált.

A második világháború ismét előtérbe állította a szervezet jelentőségét. A lengyel menekültek ellátását, a hadifoglyokat szállító katonavonatokból megszökött több száz francia, szovjet, olasz állampolgár menedékét kellett biztosítani.

Az Egylet a honvédség egészségügyi szolgálatának kisegítését látta el, kórházakat, kórházvonatokat működtetett saját kiképzett ápolónőkkel. 1939-ben megkezdte működését a Vöröskereszt Véradó Központja.

A nyilas hatalomátvétel után az Egylet felszereléseit, egészségügyi intézményeit nyugatra hurcolták, így működése ellehetetlenült.

A háború befejezése után az Ideiglenes Nemzeti Kormány felismerte a Vöröskeresztben rejlő lehetőségeket, különösen a hazatérő hadifoglyok és sebesültek fogadásában – ellátásában, az elesettek és a hadifogságba került katonák felkutatásában, a külföldre menekült vagy politikai okok miatt elhurcolt magyar állampolgárok hazahozatalában.

A fegyverletételi szerződés értelmében a magyar hadsereg minden egészségügyi intézményét a Magyar Vöröskereszt vette át. Ez jelentős bázist biztosított a hadigondozásban, a rehabilitációban.

A Magyar Vöröskereszt 1948-ban már 228 intézménnyel rendelkezett (közkórházak, Heine Medin Intézet, orvosi rendelőintézetek, gyermekotthonok, bölcsődék), amelyek több tízezer felnőtt és gyermek egészségügyi és szociális ellátását tették lehetővé.

Megrendítő törést okozott, hogy a Magyar Vöröskereszt intézményeit 1949-ben államosították.

1951-ben egészségügyi egyesületté minősítették. Fő feladatait az egészségügyi felvilágosításban, elsősegély oktatásában és a véradók szervezésében jelölték meg.

Ebben a helyzetben a szervezet nagy erőpróbája volt az 1954. évi dunai árvíz. Hatezer önkéntese vett részt a mentésben, elsősegélynyújtásban, a lakosság élelmezésében.

Az 1956-os forradalom idején a nemzetközi segélyszállítmányok, egészségügyi felszerelések elosztása jelentette a humanitárius cselekvést. Ezzel azonban a szervezet az új kormány részéről hátrányos megkülönböztetést szenvedett.

A Magyar Vöröskereszt 1957 tavaszán kapta vissza önállóságát. Feladata az egészségügyi ismeretterjesztés, térítésmentes véradásszervezés, ápolónőképzés, polgári védelemmel együttműködés, az ifjúság körében végzendő szervezés és az üzemekben vöröskeresztes szervezetek létrehozása. Ez a program a tömegszervezetté válást tűzte célul.

A későbbi években új kezdeményezések bővítették a feladatokat (családgondozói szakszolgálat, mozgássérült gyermekek táboroztatása, véradó központok, szociális otthonok létrehozása).

1988-tól a menekültek ellátása (előbb a romániai, majd az NDK állampolgárok, később a délszláv háború elől menekülés) jelentett kiemelt munkát.

A Magyar Vöröskereszt mai feladatai részben a hagyományos programokra, részben az új társadalmi szükségletekre épültek. Így a szociális ellátó rendszer, intézmények működtetése, az ifjúság egészségnevelése, a véradásszervezés, az elsősegélynyújtás oktatása, a katasztrófa-segélyezés és mentés, a keresőszolgálat a főbb feladat.

Kiemelt jelentőségű a szervezet részvétele a nemzetközi katasztrófa-segélyezésben (kárpátaljai, romániai árvíznek, délkelet-ázsiai szökőár, stb.). Ez egyben a Föderáció és az ICRC nemzetközi programjaiba való részvételt is jelenti.

A Magyar Vöröskereszt ugyancsak kiemelt feladatainak tartja az ifjúság körében a humanitárius eszmék terjesztését és a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt felkészítését a mindenkori tevékenység ellátására.

A szervezet irányításában 2004-ben történt változás, amikor a Kongresszus Habsburg Györgyöt választotta a Magyar Vöröskereszt elnökévé.

Az eltelt néhány évben nőtt a szervezet nemzetközi elismertsége, bővültek hazai és nemzetközi programjai és a nemzetközi testületekben végzett munkája. 

Habsburg György