Szeptember 29-én egy 8,3-as erősségű földrengés, majd több kisebb szökőár sújtotta Szamoát, Tongát, és Amerikai Szamoát, melynek következtében több ezer ember szorul segítségre. A Szamoai Vöröskereszt és önkéntesei figyelmeztették az alacsonyabban fekvő területek lakosait, hogy hagyják el a térséget, és azóta is életet mentő menedéket és támogatást nyújtanak az embereknek. A Vöröskereszt és Vörösfélhold Társaságok Nemzetközi Szövetsége 325.000,- svájci frankot (312.207 USA dollár, 214.619 euro) utalt ki a Katasztrófa Segélyalapjából. Rosemarie North Szamoában tartózkodik, és beszámolójában megosztotta velünk, hogy mit élt át:
 

A földrengés alatt otthon tartózkodtam Új-Zélandon. Eltettem az útlevelemet, egy fotót a nagymamámról és a mobiltelefonomat. Tornacipőt húztam, betettem a kutyát a kocsiba, és elmenekültem otthonról.

Az előrejelzések szerint 11:15-kor egy kb. egy méter magas szökőár éri el annak a partszakasznak az alacsonyabban fekvő részét, ahol élek. A hatalmas földrengés következtében söpör végig a Csendes-óceáni Szamoa partjainál. 

Milyen lehet, amikor egy közelgő gyilkos hullámra a másodperc töredéke alatt kell az embereket figyelmeztetni? Vagy „csak” megragadnád a családodat és menekülnél?

Néhány óra múlva a hullámok lecsillapodtak. Hazamentem. Óriási megkönnyebbülés volt. Egész Új-Zéland katasztrófa sújtotta övezetté válhatott volna.

Sajnos hamarosan elkezdtek szállingózni a rossz hírek Szamoából. A földrengés jó néhány épületet megingatott. Ami rosszabb, az egymást követő óriáshullámok a legnépesebb sziget, Upolu déli és dél-keleti partjainál hatalmas pusztítást végeztek.

A partvonal ragyogó zöld fűvel, aranyló homokkal és hibiszkusszal borított trópusi „kert” volt.
 

Amikor tegnap megérkeztem oda, úgy bűzlött minden, mint egy szeméttelepen. A parton rothadó növények, kicsavart, eldeformálódott vas és beton mindenütt. Az autók fákba  passzírozva állnak. Hat méter magasan, telefonkábeleken lógva ruhafoszlányokat, falevelek tömkelegét látom. Füst szivárog az eloltott tüzekből. Az emberek kőtörmelékeken járnak.

A kormány 110-re becsüli a halottak számát Szamoában. Sokan eltűntek. Sokan megsebesültek.

Az emberek már a pusztítás közepette tevékenykedtek. Először a Szamoai Vöröskereszt önkénteseit küldték a helyszínre, akiket a templomok harangjai riasztottak még 7 óra előtt, amikor a földrengés elkezdődött. Rögtön arra bíztatták az embereket, hogy meneküljenek magasabban fekvő területekre.

Jelenleg a déli part mentén, de távol a parttól, ponyvák alatt, a növényzeten alszanak a túlélők. A vöröskeresztes önkéntesek nagy, családi sátrakat, takarókat, ételt és vizet hoznak nekik.

Az önkéntesek nagyon elkötelezettek. De a szenvedés túlságosan emberközeli. „Soha nem sírok” mondja Juno Laban (63), aki közel 50 éve önkéntes. „De tegnap négyszer is sírtam.”

Az oka: egy férfi Új-Zélandról repült ide, hogy megkeresse a feleségét és a lányát. Junonak kellett felkészítenie őt a lehetséges rossz hírekre. Végül sikerült a családot újraegyesítenie.

Ma Juno csak egyszer sírt. Akkor, amikor két palackos gázkályhát próbált megvenni egy családnak, akik mindenüket elvesztették. A cég nem fogadott el pénzt a Vöröskereszttől. Sőt mi több, 10 gázpalackot és kályhát adományoztak. Juno és az eladó együtt sírtak.

A segítség sok felől érkezik. Úgy érezni, mintha a segítőkészség körbejárná az egész világot, mint egy meleg fuvallat, hogy aztán visszatérjen Szamoába.